Nem csak elfogadtam, hanem meg is szerettem mára, hogy Zsuzsi néni lettem.
Két édes gyerek áll az ajtómban, látszik az arcukon, szemükben a titkolózás.
Mögöttük a szüleik, akik már tudják, hogy a gyermeki létnek is vannak feldolgozandó lelki témái. Azért jöttek, hogy megnézzük a lurkókkal, éppen mi okoz bennük feszültséget.
Szóval, így találom szemben magamat velük.
„Szia Zsuzsi néni” – szólal meg a kisfiú , a maga ovis teljességében és ragyogó arccal nyújt át nekem egy szál rózsát
majd azonnal követi pöttöm kis húga.
„Szia Zsuzsi néni” – hangzik el újra és nyújtja ugyanúgy a kis rózsát, mint a bátyja.
Majd a már nálam járt rutinos nagyfiú mutatja az utat a kislánynak és masíroznak be a házba.
Én pedig a szülők mögött elérzékenyülve zàrom be az ajtót. Hála van a szívemben, hogy a nekik legkedvesebbeket rám bízzák.
A nap végén örömmel nyugtázom, hogy milyen boldoggá tesz, hogy Zsuzsi néni lehetek. A cinkos bizalmasuk, akivel mindent megbeszélnek.
Hálásan köszönöm!